Nem messze a lakásunktól, egy
játszótér terül el. Úgy döntök, körbenézek. Az elkerített parkot, rózsaszínre festett
fémkerítés övezi. Odabent egy tábla figyelmeztet, hogy állatokba ültetett
fattyakkal tilos a bemenet. Szemeimet forgatva egy színes pad felé támolygok,
majd rögvest kényelembe is helyezem magam. Nem túl forgalmas környék. Csak egy
maroknyi kölyök szaladgál, és játszadozik egymással. Mielőtt jobban elmélyedhetnék
környezetem szemlélésében, észreveszem, hogy valami a hozzám ér. Egy labda
gurult a lábamnak. Egy sötét motívumokkal
agyondíszített labda. A tulajdonosa, máris elém lép. Egy göndör hajú
kisfiú, pufi arcocskával.
- Angelo legyen a nénivel.
Vissza tudná adni a játékomat? – Az életkorát körülbelül hétnek saccolom, ehhez
képest a hangja… sokkal mélyebb. Mint aki már mutál. Csak nem?
- Tessék. – a labdát
átnyújtom, eközben döbbenetemet egy mosollyal leplezem.
A fiú átveszi a felé nyújtott
játékot, s mielőtt sarkon fordulna, utána szólok:
- Kisfiú, ne haragudj.
Megáll, hatalmas barna
szemeivel körbesandít.
- Nagyon szép a labdád. Tudod
is mit ábrázol? – negédes mosolyt villantok felé.
A kissrác abbahagyja a táj
szemlélését, tekintetét egyedül rám szegezi. Vonallá torzult ajkai mosollyá
alakulnak, a görbület egyre csak feszül, még nem szinte felreped a bőre.
Tisztán látni, cseppet sem emberi agyarait, s átlagnál hegyesebb fogait. Ez az
a gyilkos vigyor, ami azt igazolja: emberi lelkét megrontották.
Hiszen még csak egy kisfiú.
Egy ártatlan…
Könnybe lábad a szemem. Haragosan
fellibbenek a padról, és rohanni kezdek. Mindegy hogy hová. Mert úgy tűnik
nincs hely, ami megóvna a rémálomtól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése