2154
Budapest.
I.
fejezet
Történelem…
a tanár a tábla felé mutogat, s a világ 2099-es újrafelosztásáról beszél, ami
valahogy nem kelti fel az érdeklődésem. Éppen ezért, csak a szájáról olvasok, s
elmélyedek az holographikus zenelejátszóm nyugtató hanghullámaiba. Éppen egy
befutott zenei bandát hallgatok, a Roxyt. Ők nem valami kis nyálas zenekar,
akik a jövő vidámságról énekelek…
Nem…
ők az igazat éreztetik, mégpedig, a világ örök sötétségbe burkolását.
A
dallam annyira magával ragad, hogy ingatni kezdem a fejem, a lassúság
ritmusára. Sajnos Miss Annemary ráébred arra, hogy mit teszek.
Indulatosan
a vállamra suhint, s haragos szemeket mereszt rám.
Egy
sóhaj után, kiveszem a fülesemet, ami precíz pontossággal a fülemre illeszkedik,
s kizár minden más hangot.
-
Beatrice! Megtisztelnél a figyelmeddel?!
-
Tanárnő, már megbeszéltük. Utálom, a külföldiesített nevemet. Engem Beatrixnek
hívnak!
AnneMary
tanárnő vaskos kezeit, a csípőjére helyezi, s egy szánakozó pillantást rám
szegezve szólal meg:
-
Kisasszony, először is, tilos a régi nevedet használni. Másodszor pedig, ha te
annyira szereted megőrizni a múltbeli emlékeket, miért nem figyelsz történelem órán?
Egy
szánalmas félmosolyt dobok a tanár felé, majd belekezdek a monológomba:
-
Ebbe nem bonyolódnék bele. Nem akarok arról tanulni, hogyan buktunk el újra, s hogyan daráltak be a rendszerbe.
Mert ha jól tudom így volt. Nem igaz?
-
A rendszer tökéletes. Örülhetünk, hogy része vagyunk. Nincs éhezés, nincs
betegség, nincs háború, ha jobban belegondolsz ez a paradicsom!
Az ujjperceim elfehérednek, ahogyan az
ízléstelen acélasztal szélét szorítom.
-
Azért nincs betegség, mert szinte mindenkit átváltoztattak! Hazudnak, és befolyásolják
az embereket! Ezek ellenére mindenki behódol nekik! Ha engem, kérdez tanárnő,
ez röhej! – a kijelentésem, egy kis némaságot idéz elő. Ezután úgy néznek rám a
diáktársaim, mint egy véres rongyra. A tanár sem különben.
-
Aki a rendszert, és az Istenünket pocskondiázza, annak itt nincs helye! Tünés
innen! Ne is lássalak! – Annemary az ajtóra mutat, mely számkombinációval
nyitódik ki.
-
Végre! Azt hittem, már sosem kéri meg! – magabiztosnak tettetem magam, ahogyan
felállok az asztaltól, majd a vörös „bloody” márkájú táskámba gyömöszölöm a holographikus
történelemkönyvemet, és a zenelejátszóm.
AnneMary
paprikavörös fejjel nyomkodja be a számkombinációt, habár kövérkés ujjai
megnehezítik a feladatát. Amikor végre sikerül kinyitnia, már mellette állok.
-
Kisasszony, ezt az esetet nem áshatja el csak úgy. Még beszélni fogok az
életadóiddal! – dölyfös komolysággal szól felém. Talán azt hiszi ezzel
megfélemlít?
-
Nyilván Phenelopéra gondol. Hát, csak rajta! – a táskám lecsúszik az alkaromra,
ezért gyorsan visszacsapom a vállamra, s már indulok is kifelé. Mielőtt viszont
még becsuknám, az ajtót megejtek egy régi köszönést:
-
Viszontlátásra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése