SB 1/3

Nem messze a lakásunktól, egy játszótér terül el. Úgy döntök, körbenézek. Az elkerített parkot, rózsaszínre festett fémkerítés övezi. Odabent egy tábla figyelmeztet, hogy állatokba ültetett fattyakkal tilos a bemenet. Szemeimet forgatva egy színes pad felé támolygok, majd rögvest kényelembe is helyezem magam. Nem túl forgalmas környék. Csak egy maroknyi kölyök szaladgál, és játszadozik egymással. Mielőtt jobban elmélyedhetnék környezetem szemlélésében, észreveszem, hogy valami a hozzám ér. Egy labda gurult a lábamnak. Egy sötét motívumokkal agyondíszített labda. A tulajdonosa, máris elém lép. Egy göndör hajú kisfiú, pufi arcocskával.

- Angelo legyen a nénivel. Vissza tudná adni a játékomat? – Az életkorát körülbelül hétnek saccolom, ehhez képest a hangja… sokkal mélyebb. Mint aki már mutál. Csak nem?

- Tessék. – a labdát átnyújtom, eközben döbbenetemet egy mosollyal leplezem.

A fiú átveszi a felé nyújtott játékot, s mielőtt sarkon fordulna, utána szólok:

- Kisfiú, ne haragudj.

Megáll, hatalmas barna szemeivel körbesandít.

- Nagyon szép a labdád. Tudod is mit ábrázol? – negédes mosolyt villantok felé.

A kissrác abbahagyja a táj szemlélését, tekintetét egyedül rám szegezi. Vonallá torzult ajkai mosollyá alakulnak, a görbület egyre csak feszül, még nem szinte felreped a bőre. Tisztán látni, cseppet sem emberi agyarait, s átlagnál hegyesebb fogait. Ez az a gyilkos vigyor, ami azt igazolja: emberi lelkét megrontották.

Hiszen még csak egy kisfiú. Egy ártatlan…

Könnybe lábad a szemem. Haragosan fellibbenek a padról, és rohanni kezdek. Mindegy hogy hová. Mert úgy tűnik nincs hely, ami megóvna a rémálomtól.

SB 1/2

Igazából ma már nem illik így köszönni. A hivatalos üdvözlés a nap bármely időpontjában, az: „Angelo legyen veled!” Hozzátenném, én sohasem köszönök így senkit. Így csak a megtévesztett emberek, akik hallucinált világban élnek.

A folyosó végén megpillantom a kőlépcsőt. Régi darab. Csoda hogy nem cserélték le.  Manapság minden acél, vagy esetleg holographikus. Például a vérmezői parkban, már nincs is rendes fa. Csak kivetülések, hogy egykor így néztek ki…

Az elmélkedésem befejeztével, észreveszem, hogy már le is érkeztem a portára.

Egy hideg tekintetű idősebb hölgy ül idelent. Névtáblája szerint: July.

Lassan az ajtóhoz csoszogok, de a zár nem nyílik. A portás figyelmét elterelik a divatlapok, melyeket nagy odaadással szemlél.

- Khm. – próbálom magamra vonni a figyelmét.

- Mehetsz. – a hölgy még egy szánakozó pillantással sem ajándékoz meg, a pletykalap tanulmányozása közben lenyomja a piros gombot, s az előttem lévő acélajtó egy kattanással kinyílik

- Lekötelez. – pusmogom leginkább magamnak, ahogyan kilépek a börtönszerű építmény falai közül.

Hiába volt jó érzés a lelkemnek, hogy szembe mertem szállni a tanárral, az életadóm, pardon, az anyám nem nagyon fog örülni. Ő nem merné becsmérelni a rendszert. Fél a következményektől, így engem is óva int az „efféle marháskodásoktól”.  Nem mintha annyira bánná, ha bajom esne. Inkább magát félti.

Lehajtott fejjel, indulok el, a kis bunkerünk felé. Én csak így hívom a lakásunkat. Ovális alakú, kedvező fekvésű, fekete márványlapokkal díszített falakkal, és kör alakú ablakokkal. Összesen négy család lakik benne. A régebbi sorházakhoz hasonlítanám. Pechnek, vagy szerencsének is titulálható, hogy kétutcányira lakok a Fejlődő Intézettől, így nem ígérkezik nagy erőfeszítésnek a hazajutás.

De egyelőre még nem is akarok haza menni. Inkább teszek egy kört a lakópark körül.