Igazából ma már nem illik így
köszönni. A hivatalos üdvözlés a nap bármely időpontjában, az: „Angelo legyen
veled!” Hozzátenném, én sohasem köszönök így senkit. Így csak a megtévesztett emberek, akik hallucinált világban élnek.
A folyosó végén megpillantom a
kőlépcsőt. Régi darab. Csoda hogy nem cserélték le. Manapság minden acél, vagy esetleg
holographikus. Például a vérmezői parkban, már nincs is rendes fa. Csak
kivetülések, hogy egykor így néztek ki…
Az elmélkedésem befejeztével,
észreveszem, hogy már le is érkeztem a portára.
Egy hideg tekintetű idősebb
hölgy ül idelent. Névtáblája szerint: July.
Lassan az ajtóhoz csoszogok,
de a zár nem nyílik. A portás figyelmét elterelik a divatlapok, melyeket nagy
odaadással szemlél.
- Khm. – próbálom magamra
vonni a figyelmét.
- Mehetsz. – a hölgy még egy
szánakozó pillantással sem ajándékoz meg, a pletykalap tanulmányozása közben
lenyomja a piros gombot, s az előttem lévő acélajtó egy kattanással kinyílik
- Lekötelez. – pusmogom
leginkább magamnak, ahogyan kilépek a börtönszerű építmény falai közül.
Hiába volt jó érzés a
lelkemnek, hogy szembe mertem szállni a tanárral, az életadóm, pardon, az anyám nem nagyon fog örülni.
Ő nem merné becsmérelni a rendszert. Fél a következményektől, így engem is óva
int az „efféle marháskodásoktól”. Nem
mintha annyira bánná, ha bajom esne. Inkább magát félti.
Lehajtott fejjel, indulok el,
a kis bunkerünk felé. Én csak így hívom a lakásunkat. Ovális alakú, kedvező
fekvésű, fekete márványlapokkal díszített falakkal, és kör alakú ablakokkal. Összesen
négy család lakik benne. A régebbi sorházakhoz
hasonlítanám. Pechnek, vagy szerencsének is titulálható, hogy kétutcányira
lakok a Fejlődő Intézettől, így nem ígérkezik nagy erőfeszítésnek a hazajutás.
De egyelőre még nem is akarok haza
menni. Inkább teszek egy kört a lakópark körül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése